Celofán

Előfordult már veled, hogy volt olyan ember, akinek jól esett hallani a hangját? Nem az énekét, pusztán csak azt, ahogyan beszélt. Beszélhetett a siklóernyőzésről, olvashatta a székelykáposzta receptjét vagy csak simán mesélhetett jövőbeli terveiről: mindegy mit mondott azon a kellemes, mély, selymes hangján … megnyugtatott. A „mi” Lackónk is ilyen volt.

Valahol egy színésztől elvárható, hogy a hangja ne sértse a fület, és ha szaval, olyan legyen, mintha mézet csöpögtetnének a füledbe. Lackónak nemcsak a beszédhangja emlékezetes, hanem a hahotázó nevetése is. Harsány, kedves, csupa szív, csupa mosoly. Nem kapott soha túl nagy szerepeket, nem volt ő soha bonviván vagy Hamlet. Helyette király volt, a hon alapítója, István, az uralkodó, kinek e szép hazát köszönhettük. Hangjától én is mindig azt éreztem, hogy a színházban otthonra leltem. Melegséggel teli kedves mosolya elárvult pillanataimban reményt adott a folytatáshoz. Majd a temetésen állva egyszerre éreztem magam magányosan és otthonra lelten. Ott voltál velünk, de mégis elmentél. A beszédekben újra megidéződtél, de tudtam, hogy többet már úgy csak az emlékeimben leszel jelen. A nagy tömegben állva semmit sem láttam a beszédmondókból. Nem ért el hozzám más, csak a hangjuk. A hangjuk, amelyben még utoljára életre keltél a furcsa színpadon, ahol taps helyett ima szó várt és sírhalom.

Te voltál a remény hangja, aki nem adja fel. Amikor megtudtad, hogy súlyos beteg vagy, te akkor se álltál meg. Mentél, tanultál tovább, pusztán kíváncsiságból, hisz holtáig tanul az ember. Hosszasan szenvedtél, hol jól lettél, hol visszaestél, de a mosoly, a kacagás, a kellemes hang megmaradt. Figyeltél ránk kedvesen. Te voltál a remény hangja, aki most végleg elnémult. Ég veled drága Lackó!